Minden félelmet hátrahagyva, ugyanakkor a gyász terhét cipelve ereszkednek le a kastély sötét csigalépcsőjén. A meredek lépcsőfokok, egyre mélyebbre vezetnek az ismeretlenbe, miközben biztató pincehideg-huzat csapkodja a hősök arcát. Egy folyosóba torkollik a lépcsősor, melynek oldalába ősi elf rúnákat véstek. Ybon és Tiennor megpróbálják hamarjában értelmezni a szöveget, mely itt-ott igencsak összefüggéstelen. Fenyegető veszélyre, lélekpróbáló csapdákra és ármányra intenek a szavak, de a csapat vállalva a veszélyt tovább halad. Az ősi folyosók elég tágasak, ezer évvel ezelőtt akár szerves részei lehettek a felszíni romoknak. Miután véget ér az átjáró, egy szakadék szélén találják magukat, a szemben lévő oldalon négy fekete páncélos alak őriz két ajtót. Kalkira és Tiennor íjakkal veszik célba az ellenséget, amíg Ybon és Gangwell az átjárót és a szemben lévő szobát összekötő peremen átsiet. Az íjakból kilőtt nyílvesszők nem okoznak kárt, ehelyett Ybonba és Gangwellbe nyilall bele a lüktető fájdalom. Azon nyomban ráébrednek ellenségeik csupán akkor támadnak ha ők is, és nem okozhatnak kárt bennük hiszen saját magukat sebesítenék csak meg. Ezek után békésen elsétálnak mellettük és megpróbálják felfeszíteni a zárt ajtót. Ybon erővel esik neki, ám a túloldalt koromfekete mélység fogadja, egyensúlyát elveszítve épphogy megragadja a peremet. Gangwell villámgyorsan ugrik társa után és akadályozza meg a zuhanástól. Kalkira és Tiennor pedig biztonságban felhúzzák a lovagot. Tovább folytatják útjukat a másik ajtó irányába, miközben Gangwell, érzelmei csillapítása végett egyre gyakrabban nyúl boros kulacsáért. Nemsokára egy szobába jutnak hatalmas kerékkel a közepén, valamint három vasrácsos kijárattal. Apró, éles tüskék süvítenek a mennyezetből valahányszor téves irányba mozgatják a kereket, ám gyorsan rájönnek a helyes megoldásra és a bonyolult mechanikát működtető keréknek hála az egyik rácsos kapu nyitva áll előttük. Hamarjában elérkeznek Saneat furcsa lakójához, Marglorhoz, aki már-már kellemetlenül jól informált a karakterek múltjáról... jövőjéről? Elmondása szerint Obrissarból gyorsan elérkeznek hozzá a hírek, bár ez nem nyer megerősítést. Rituális próba elé állít minden hőst, mely egy álomszerű helyzetben hozott döntésüktől függ. A csapat barátságosan közeledik a goblinhoz, aki ki tudja hány éve él itt, mennyire bomlott meg elméje és milyen titkok tudója, mindenesetre vagyont érő tárgyakkal ajándékozza meg a hősöket, néhány aranytallér ellenében. Sietve haladnak tovább, Gangwellben kételyek ébrednek a goblintól kapott talizmán viselése óta, Kalkira is kissé zavartnak tűnően menetel tova. Egy kereszteződés után továbbhaladnak a magányos, feltehetően Raklamhoz köthető nyomok után. Újabb teremben találják magukat, szoborszerű gólemmel a közepén, mely jöttükre életre kel és a helység védelmére kel. Ybon némi tétovázás után felismerni véli a démonfejedelmet és rizikós cselekedetre szánja el magát Gangwellel karöltve. A fejvadász nekiront a démonnak, ám az összecsapás előtt futtában hanyatt vágja magát és átcsúszik az entitás lábai alatt sikeresen felhívva magára a figyelmet. Ybon eközben hátulról a szörnyhöz fut, megragadja törzsét és halkan mormolni kezdi gyógyító litániáját. A gyűlöletdémon felordít fájdalmában és néhány pillanat alatt semmivé lesz. Semmit sem pihenve, tovább halad a csapat. Elérkeznek egy újabb próbatételhez: a terem végén ülő szoboralakok több ezer év távlatából tekintenek rájuk, ám a pyarroni attribútumok - hála az elmúlt századoknak - már megjelentek a sziklába vájt figurákon. Egy mesébe illő találós kérdéssel engedik őket tovább, melyet Tiennor villámgyorsan megfejt. Talán ismerte a legendát, talán tényleg ilyen jól vág az esze, mindenesetre a többieknek csak pislogásra volt idejük.
A felbukkanó titkos ajtó tovább vezet a sötétben. Gangwellben bizalmatlanság támad az elvégzendő feladat irányába, valamint kétely a barátaiba vett hitében. Kalkirának észrevétlenül jelez, hogy maradjon a közelében. A falak eközben gyönyörű tükörsima felületté válnak, melyben a fáklyák fénye megsokszorózódik, építészetileg ez lehetett a romváros csúcsteljesítménye. A folyó egy szintén tükörsima hatszögletű szobában végződik, átellenben egy kijárattal, közepén pedig egy oltárszerű emelvénnyel. A szobában egy alak áll, hőseink gyanítják, hogy csupán jelenés, Gangwell azon nyomban felismeri benne mesterét, Tagrid Lamart. Kalkira lassan előhúzza rövid kardját. Tiennor és Ybon, mit sem sejt a fejvadászokban tomboló bizonytalanságról, csupán érzik, hogy az egész helyzetnek óriási jelentősége van Gangwellre nézve. A maszkos figura int a fejvadásznak, talizmánját helyezze az oltárra, ám az megtagadja a parancsot, elhajítja az amulettet és dühösen a jelenés felé vág kardjával. A penge átsuhan a szellemalakon, mire az semmivé foszlik. Tiennor és Ybon biztosítja Gangwellt a szövetségükről, a bárd nem habozik, azonnal visszahozza a talizmánt és bátorítja a fejvadászt: vessen véget bizonytalan "útjának." Gangwell az oltárra helyezi a rózsakvarcot, mire éles képek rohanják meg elméjét. Tudata felszabadul az amulett és a helység együttes erejének hála, így valódi emlékei újra megtöltik elméjét és ráeszmél, hogy honnan jött valójában, kit szolgált és milyen paranccsal érkezett Erigowba. Az emlékek, pszi csapásként jutnak el a többiekhez is, döbbenten szembesülnek a ténnyel, hogy jóbarátjuk egy kermiri barbárgyerekből lett toroni fejvadász, akit arra képeztek ki, hogy a megfelelő időben bomlassza szét Erigow egységét. Kalkira zavartan pislog a látottakon, Gangwell a padlóra rogy, zokogni kezd fájdalmában. A többieknek is kell néhány kövér pillanat mire megemésztik a látottakat. A fejvadászt felsegítik, megvigasztalják, az elbizonytalanodott Kalkirát pedig egy érzelmektől túlfűtött csókkal próbálja Gangwell megerősíteni hitében. Letaglózva jutnak fel, az általuk álomnegyednek tippelt házak közé, ahol nagyon gyorsan leszámolnak egy tűzdémonnal és annak megidézőjével, egy vadmágussal, akinek valószínűleg nagyban köszönhető volt a környéken eluralkodó káosz. A hősök ráeszmélnek, még másfél napjuk van, amíg megérkezik a geronumi sereg, így meghúzzák magukat az egyik ősidőkből fennmaradt épületben és bekötözik sebeiket. Másnap reggel, izzasztó melegben, a nyugati kapu felé veszik az irányt. A város kereskedelme roppant élénk, tömegbe vegyülve könnyedén törnek maguknak utat a falakig, ám belebotlanak Erd Fertanba, az ereni kapitányba, aki nem bír hangot adni megdöbbenésének. A csapatot újabb meghökkentő csapás éri, ugyanis kerek egy hónap telt el Saneat-i alászállásuk óta. Erd Fertan elmondása alapján még ostrom előtt sikerült bejutniuk a taneasiaknak a kastélyba, az ott talált nomádokat pedig felkoncolták, a megérkező sereg pedig négy nap alatt bevette a várost. Szédülve veszik tudomásul a hallottakat, hitüket megkérdőjelezve próbálják kitalálni, hogyan is folytassák tovább útjukat.
