A nap még nem izzaszt annyira, az üldözők pedig - ha vannak egyáltalán - bőven lemaradva, így a csapat nagy része jólesően mártózik a hűvös tóban. Verava, Ubluknak hála egy tucat öklömnyi tojást talált, így bőséges reggelit tud felszolgálni. Az elf tanácsára nem késlekedhetnek, így az obrissari katonákat és barbárokat visszaküldve, előre vágtatnak, a Szerencse kanyon irányába, kikerülve a Ghorbut arénát. A sivatagból vészjóslóan emelkedik ki a szikkadt fennsík, melyet néhány magányos kiszáradt lombkorona ékesít. A kanyon bejáratánál karaván várakozik, amiről gyorsan megtudják, hogy épp a mai nap folyamán szándékozik átkelni, mivel a Kék újhold szerencsét hoz a vállalkozó kedvű kereskedőknek. Féltucat szekér, kétszer ennyi zsoldossal kíván nekivágni a keskeny átjárónnak, ám készülődésüket dübörgés zavarja meg. Az északi horizonton porfelhőbe öltözött lovasok tűnnek fel, legalább félszáz harcos, a Kermiren egyedülálló, hatalmas paripákon vágtatva. A karavánvezetők nem késlekednek, azonnal indulást parancsolnak, a szedett védett kóceráj gyorsan eltűnik a sziklák között, bízva a barbárok babonájában, mely távol tartja őket e helytől, így végól egészen éjfélig zavartalanul menetel a kompánia.

Éjfélre a kanyon közepéig érnek el, ahol egészen szokatlan, talán ősi csillagjegyek borítják be az eget. Hűsítő vízesés, meleg tábortűz és egy aprócska barlang között térnek nyugovóra. Mindannyian kellemetlen álmoktól gyötörve riadnak fel és pillantják meg az embereit halomra öldöső karavánvezető nőt. Az elkeseredett asszonyt - Ybon szerint valójában démont - varázsfegyvereikkel gyorsan küldhetik a túlvilágra, ám halálával egy egész sereg holtat ébresztenek fel, akik a barlangból özönlik el a kanyont. A vízesésben tanulmányozott Teremtéskő alapján Ybon ősi imába kezd, mely hatására két tűzgyűrű lövell ki a paplovagból, az egyik fel az égbe, míg a másik a föld felett ameddig a szem ellát. A holtakon átfutó szent fény örök nyugalommal ajándékozza meg az elátkozott légiót. Néhány perc után a barbár lovasok is megéreznek Sylvestris és Revnar vezetésével. Tiennor mágiája a barlangba rejti társait, ő azonban árnyékba burkolózva kilép és felfedi magát a varázslónő előtt. Miután nem hajlandók átadni a lándzsát, Sylvestris egy ős jóslathoz folyamodik, melyre a bárd helyesen válaszol, így felkerekednek, hogy még hajnal előtt elérjék az Örök éj mezejét. A kanyonból kiérve, Felice létráján felkapaszkodva, az újhold gyűrűjének fényében hamarosan elérik az Örök éj mezejét. Ybon rettenetesen elfáradt, ugyanakkor, sosem érezte magát ennyire Kradhoz, illetve Kyelhez közel, Gangwell pedig alig tudja követni az eseményeket. Sylvestris felszólítja Tiennort, hogy lépjen elő és a lándzsát szúrja a szobrok által körülvett mélyedésbe. Ezalatt a gepárd felugrik egy üres talapzatra két macskaalakú szobor közé. Gangwell lesegíti Ybont a lováról, aki sietve papírt ragad és igyekszik mindent lejegyezni amit csak lát. Ami itt következni fog az valamiféle rituálé előkészítés lehet, így tekintetüket Sylvestrisre szegezik - aki talán először amióta ismerik - halvány mosolyt elengedve, ősi szavakat mormolva előhívja a földbe szúrt lándzsa erejét. Fűszálak pattannak ki a földből, magok kezdenek hullani az égből, pillanatok alatt fákká nőnek a gallyak, mintha felgyorsulna az idő, úgy duzzad lugassá ez sivatagos terület.

A kalandozók leesett állal figyelik, ahogy a szobortalapzaton csücsülő gepárd szép lassan emberszerű formát vesz fel, végül egy gyönyörű, kyr leányzóvá válik. Közben Sylvestris egy csodálatos énekkel előkészíti Felice házasságát. A környékre jellemző csendet fülsiketítő karattyolás, ciripelés, huhogás és farkasordítás tölti be, a felkelő nap pedig magával hozza a madarak csicsergésének teljes hangzavarát.